2011. február 26., szombat

2011. február 2., szerda

11. fejezet : Döntéseink következményei

Sziasztok! Megérkezett a friss, remélem tetszeni fog!Sajnálom a késést,de kárpótlásul egyszerre két fejezetet kaptok!!!

Puszi:)
Carly

/Carly szemszöge/:


Ugyan még csak egy pár hete ismerem, de ez idő alatt még soha nem láttam Jake-et ennyire őrjöngeni. Vétettem a barátai ellen, így érthető, hogy ki van rám akadva. Hiába is próbáltam magyarázkodni, feleslegesnek bizonyult. Jake fel-alá járkálva ordibált, én pedig megállás nélkül csak sírtam. Aztán Jake hirtelen megállt és olyan elánnal közeledett hozzám, hogy megijedtem. Ösztönösen összébb húztam magam, arcomat oldalra fordítottam, mintha egy pofonra várnék és ezzel enyhíthetném a csattanást. Mikor nem történt semmi, minden bátorságomat összeszedve felnéztem. Jake eltorzult arcával találtam szemben magammal, majd, mint akit puskából lőttek volna ki, elrohant. Az egész annyira furcsa volt, egyáltalán nem is értettem, mi történik körülöttem.

Vártam pár percet, hátha Jake visszajön, de nem így lett. Összeszedtem magam annyira, hogy felkeljek és az ágyra tudjak ülni. A könnyeim megállíthatatlanul folytak tovább, hiába töröltem meg az arcom pár másodperc múlva újra nedves volt, és remegtem. Nem Jacob miatt, hiszen ő jogosan dühös rám. Akkor miért? Nem tudtam, mit tegyek, így hátradőltem az ágyon és azon gondolkoztam, hogy hol is csúszott ki a lábam alól a talaj. Minden egyes, ezen a helyen eltöltött napomat számba vettem. Az egész valahol ott romlott el, hogy idejöttem és felbolygattam a már jól megszokott mindennapjaikat. Fogalmam sincs, mi vezérelt, mikor idejöttem, de úgy látszik, tévedett a sors, hogy ezt az utat mutatta. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha szépen hazamegyek, míg nem okozok még nagyobb károkat.

Amilyen gyorsan csak lehetett, összepakoltam minden cuccomat, még azt is behajítottam a táskámba, ami éppen száradófélben lógott a szárítón. Mikor mindez már megvolt, leültem a laptopom elé és megnéztem, melyik taxitársaságot hívjam, hogy Denverbe vigyen, mert onnan indul egy gép Münchenbe, aztán a többi utat már busszal is meg tudom tenni haza. Szerencsére pár óra múlva indul egy, így azonnal rendeltem is egy taxit, ami majd elvisz a repülőtérre. Még azelőtt el akartam menni innen, mielőtt bárki is hazaér a családból. Képtelen lettem volna bármelyikük szemébe nézni. Keemayának is csak fájdalmat okoz a jelenlétem, hiszen annyira megszeretett, bár ez az érzés kölcsönös. Nála tisztább szívűbb teremtménnyel még életemben nem találkoztam. Neki is az a legjobb, ha nem lát többet, hiszen ha én a közelében vagyok, ő is csak pórul járhat. Valószínűleg gyorsan el fog felejteni, amit én sajnos nem mondhatok el magamról. Tény, hogy nem sok időt töltöttem itt, de mégis úgy érzem, mintha hazaérkeztem volna. Míg a taxi ide nem ért, volt időm átrohanni az egész házon, nehogy itt hagyjak valamit. Arra gondoltam, hogy írok egy üzenetet Keemayának, de végül elvetettem ezt az ötletem. Jake már más lapra tartozott. Fogtam egy kis lapot és azon gondolkoztam, mit is írhatnék. Úgy elhúztam a dolgot, hogy időközben a taxi megérkezett. A sofőr dudált egyet, de én még mindig azon gondolkoztam, mit írhatnék, aztán dudált még egyet, így azt írtam, ami először eszembe jutott, mert nem akartam tovább váratni a taxist. A tollat szépen a papírra helyeztem, majd az ajtó felé menet felkaptam az összes cókmókom és elindultam a taxi felé. A férfi rendkívül kedves volt. Elvette tőlem a csomagjaimat, majd betette a csomagtartóba. Még egyszer, utoljára hátrapillantottam, nehezemre esett itt hagyni őket, végül mégis beszálltam az autóba.

- Hova vihetem a kisasszonyt? - kérdezte a sofőr. Egy alacsony vékony férfi volt, nem lehetett több negyven évesnél, az arca mosolygós. Tipikusan olyan ember volt, aki bárki arcára mosolyt tud csalni pillanatok alatt.

- A denveri repülőtérre, legyen szíves. Köszönöm! - Dőltem hátra az ülésen. Fájt elmennem innen, mert ebben a közösségben végre megtaláltam a régóta áhított családom, akik kérdések nélkül úgy fogadnak el és szeretnek, ahogy vagyok, de annyi galibát okoztam az itt tartózkodásom óta, hogy az lesz a legjobb, ha szépen békén hagyom őket.

Nem néztem a tájat, valahogy az ölemben heverő kezem babrálása jobban lefoglalt legalábbis, míg el nem hagytuk a Forks kezdetét jelző táblát, mindenképpen. Akkor pillantottam fel először, mikor a sofőr hozzám szólt.

- A nevem Mike. Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de maga nem la pushi lakos volt, ugye? Mert valahogy nem illett abba a környezetbe, maga túl kifinomult hozzájuk, ők inkább olyan vadember félék.

- Üdvözlöm Mike, a nevem Carly! Nem La Push-ból származom, bár úgy volt, hogy ideköltözöm, mégsem úgy sikerültek a dolgok, ahogy elterveztem, ezért úgy döntöttem, inkább hazamegyek. Nem hinném, hogy vademberek. Tudja, jártam már olyan helyen, ahol sokkal vadabb emberek élnek.

- Rendben. Elnézést kérek, nem akartam megbántani. - Nem szóltam semmit, csak legyintettem, mire elmosolyodott. - Szeretne egy kis zenét hallgatni? - Kapcsolta be a rádiót, amiben éppen a kedvenc dalom szólt. Behunytam a szemem és úgy hallgattam végig, közben pedig próbáltam visszanyelni a kitörni készülő könnyeimet.

A dalnak vége lett, mégsem nyitottam ki a szemem, valahogy nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Az út nagyjából három órát tartott, amiből én másfél-két órát néma csöndben ültem végig, miközben Mike egyfolytában csak mesélt. Az utolsó órában végre hajlandó voltam ismét megszólalni, így a végére egész jó hangulatban érkeztem meg a reptérre. Átvettem a jegyemet, majd a megfelelő terminálba siettem, hogy felszállhassak a gépre. Szerencsére minden zökkenőmentesen ment. A helyem a másod osztályra szólt, egy aranyos öreg néni mellé. Egy kis idő elteltével, azon gondolkoztam, talán még nem késő visszamenni, de aztán a gép felszállt velem a fedélzetén, így már nem volt min gondolkoznom tovább. Irány haza!

/Edward szemszöge/:

Kedvesem és én ennél már boldogabbak nem is lehetnénk. Visszakaptuk a kislányunkat. El sem hiszem, hogy ez tényleg megtörtént, beletörődtünk, hogy soha többé nem látjuk, majd egyik pillanatról a másikra betoppan az életünkbe. Eddig azt gondoltam, csodák nem léteznek, de úgy tűnik, tévedtem.

- Min gondolkozol drágám? - Ültem le a kanapéra kedvesem mellé. A kis ház volt a mi menedékünk, miután a lányunk eltűnt sokáig nem voltunk képesek eljönni ide, de most mégis itt vagyunk és nemsokára, már egyel több lakója lesz.

- A lányunkon. Mikor elrabolták még olyan kicsi volt, hiába nézett ki már hét évesnek, most pedig egy kész nő volt az, aki előttünk állt. Annyira szerettem volna ott lenni, mikor először iskolába megy, ez mégis egy idegen nőnek adatott meg. - Bújt közelebb hozzám szerelmem. Ha Bella tudná, miken ment át Nessie, tajtékozna a dühtől, nem pedig sajnálkozna. Jobb is, ha nem mesélek el neki semmit. - Szerinted, szeretni fog minket? - nézett rám kétségbeesett szemekkel Bella. Nem tudtam mi is erre a legmegfelelőbb válasz. Igaz, hogy nyitott az új dolgokra, míg fel nem idegesítik, de még csak sejtésem sem volt, hogyan fogadja majd, ha egyszer kiderül, mi vagyunk az igazi szülei. Két örökké tizenhét éves testbe zárt élőhalott. Most csak annyi volt biztos, hogy Bellának valami nyugtatót tudjak mondani.

- Ha engem nem is, téged biztosan. A fejében sok kusza dolog van, de egy biztos a találkozásunkkor te voltál számára a legszimpatikusabb. Ő sem értette pontosan, miért is érzi ezt, de az a láthatatlan anya-lánya kötelék ez idő alatt sem nem múlt el nyomtalanul.

- Tudom, hogy ezt már megbeszéltük, de sajnálom, ami történt... - nézett rám bűnbánóan szerelmem. Mikor fogja már megérteni, hogy senki sem haragszik rá, amiért izgalmában a lánya igazi nevét mondta ahelyett, amit a nevelőszüleitől kapott.

- Kedvesem, nézz rám. Már ezerszer elmondtam neked, és ha kell még ezerszer elmondom, hogy egyikünk sem haragszik rád emiatt. Az anyai ösztönöknek nem tudsz parancsolni, még akkor sem, ha az az anya történetesen egy vámpír. Nessie bármennyire is nem mutatta, némileg feszélyezve érezte magát a jelenlétünktől. Bármikor visszaindulhatott volna La Push-ba, és mikor érzékelt egy kis feszültséget, úgy látta az alkalom megkívánja, hogy elhagyja a terepet.

- Rendben, hiszek neked. - Ilyenkor sajnáltam azt, hogy Bella csak néha enged bepillantást a gondolataiba. Hiába ismertem már minden mozdulatát, mint a tenyeremet, nem voltam benne biztos, hogy eloszlattam minden kétségét.

- Mit gondolsz, éjszakára visszamenjünk a régi szobánkba? - kérdeztem nem minden hátsó szándék nélkül, hiszen még azelőtt eljöttünk, hogy Carlisle és Esme visszaértek volna.

- Igen szeretnék, úgyis lenne mit megbeszélnem Emmettel. - Szorította ökölbe kezét szerelmem. Annyi biztos, most nem szeretnék Emmett helyében lenni, mosolyodtam el a gondolatra.

Bella összeszedett néhány holmit, majd kéz a kézben indultunk még naplementekor a szüleim rezidenciája felé. Esme már otthon volt, éppen színmintákat rakosgatott össze az egyik felújítandó házhoz. Carlisle a dolgozószobájában nézte át a mai betegek aktáit, hátha figyelmen kívül hagyott valamit. Rosalie a fésülködő asztala előtt ült, és a változatosság kedvéért a szépségében gyönyörködött. Emmett és Jasper kivételesen nem baseball, hanem valami jégkorong meccset néztek. Alice, pedig Nessie régi szobájában járt körbe-körbe.

A lépcsőn már emberi tempóban mentünk fel, mikor a bejárathoz értünk, kinyitottam kedvesemnek az ajtót és előreengedtem. Bella egyből Emmett felé akart indulni, de Alice útját állta. - Mit szólnál ahhoz, ha élénk rózsaszín lenne Nessie szobája? - Csillant fel húgocskám szeme. Már előre láttam, ahogy a lányom meglátja és menten szívrohamot kap, már ha ez lehetséges nála.

- Fiam, fel tudnál jönni hozzám egy kicsit? - kérdezte apám. Nyomtam egy csókot szerelmem arcára, majd otthagytam a még mindig megállás nélkül csacsogó húgommal.

Apám ajtaja már résnyire nyitva volt, így kopognom sem kellett. - Beszélni szerettél volna velem? - kérdeztem, mikor nem nézett fel a papírjai közül.

- Igen, lenne itt valami, amiről szeretném, ha tudnál. Viszont szeretném, inkább gondolatolvasás útján elmondani, ha lehetséges - pillantott rám, majd miután bólintottam, belekezdett a néma beszélgetésbe - Mikor az unokám megvágta a kezét, sikerült egy kis plusz vért vennem, hogy megnézzem, mi változott az utolsó vizsgálatom óta és meglepő dolgokat találtam, amiről úgy gondoltam, jobb, ha tájékoztatlak. Először is, az első kérdés, ami felvetődött bennem az, hogy miért nem csillog. Persze, már születésétől kezdve halványabb volt a bőre, mint a miénk, de akkor is érdekesnek találtam a dolgot. Volt egy másik, a sérthetetlensége, ami úgy látszik, eltűnt, bár nem vagyok biztos benne, hogy teljesen, aztán felvetődik egy újabb kérdés, hogy mi lett a képességével. Úgy tűnik, megtaláltam a választ mindenre. Elvégeztem pár tesztet a levett véren és nagyon érdekes dolgokat tapasztaltam. Minden az előbb felsoroltak közül megvan benne valahol mélyen, mégis mintha kitörölték volna és nem képes a felszínre törni, ez alighanem a vér hiánya miatt lehet. Emlékezz vissza, mikor kicsit volt két hetente mentetek el vele vadászni, így folyamatosan megvolt a vérszükségletének pótlása. Aztán egyik pillanatról a másikra, leálltak vele, aminek következtében a bőre színe megváltozott, a sérthetetlensége némileg eltűnt és a képessége is háttérbe szorult. Arra gondolni sem merek, hogy mekkora kínnal járhatott neki, hogy nem kapta meg a véradagját, de úgy látszik, hamar hozzászokott és már nem is emlékszik az egészből semmire.

- Apa, mit gondolsz, visszakaphatja még valaha a vámpír énjét? - suttogtam olyan halkan, amennyire csak tudtam, és most az egyszer reménykedtem, hogy Alice kellően lefoglalja Bellát.

- Jelen pillanatban csak elméleteim vannak, ha lenne alkalmunk elvinni egy vadászatra úgy, hogy közben ne ijesszük el, többet tudhatnánk meg erről. Talán a vadászösztön még a vérében van, így egy próbát megér. Nagy az esély rá, ha újra állati vér kerülne a szervezetébe, esetleg a bőre, képessége és sértetlensége is a felszínre törne.

Furcsa, zavaros gondolatok zavartak meg apám beszámolója közben. Az illető fejében, minden egyik pillanatról a másikra változott. Hol az itt történtek, hol pedig egy kiborulással végződő kiabálás tárult a szemeim elé, majd egyszer csak a lányom riadt arca, mert azt hitte bántani akarják. Nem vártam meg, hogy Carlisle befejezze mondanivalóját. Gyorsaságomnak köszönhetően pár másodperc alatt a nappalinkban voltam és azonnal keresni kezdtem a zavarodott gondolatok gazdáját. Amint megpillantottam, átszelve a köztünk lévő távolságot, a nyakánál fogva elkaptam Jacobot és a falnak szegeztem. - Mit tettél, korcs?

- Edward, ne! Még a végén megfojtod. - Lépett mellém Bella, majd megsimogatta a hátam, mire enyhítettem a szorításon. - Az Istenért, mi a baj?

Jake, felemelte a kezében lévő papírt, majd átnyújtotta Bellának. - Elment - mondtam teljesen lesújtva. Bella, amint elolvasta azt, ami a papírra volt írva, könnyek nélküli zokogásban tört ki.

- Mi áll a papíron? - kérdezte Alice, miközben közelebb jött, hogy megvigasztalja kedvesemet. Bella a fotelba dobta a papírt, majd elsuhant, még mielőtt Alice bármi pozitívumot tudott volna neki mondani. Emmett odasétált a fotelhoz és emberi tempóban felvette a papírt.

- Sajnálom! Senkinek sem akartam rosszat. Az lesz a legjobb, ha szépen hazamegyek, és soha többé nem jövök vissza. Carly. - Emmett mérgében összegyűrte a papírt és elhajította.

- Nem csodálkozom azon, hogy Bella kiakadt. Mondtam nektek, hogy nem jó ezekkel a korcsokkal barátkozni - köpte oda Rosalie, mikor elhaladt mellettünk. - Bella után megyek, talán sikerül megnyugtatnom és visszajön önként.

- Most mit fogunk tenni, hagyjuk, hogy újra eltűnjön az életünkből? - kérdezte bátyám.

- Várj, gondolkozom! - mondtam, miközben az egyik kezemmel még mindig Jake nyakát fogtam. Az agyam olyan gyors fokozaton pörgött, mint még soha. - Alice, kérlek nézd meg, hogy foglalt-e valaki, Carly Smith névre repülőjegyet, és ha igen, pontosan hova. Azt is nézd meg, van-e átszállás vagy ilyesmi. - Azzal húgom már el is suhant. Pár perc várakozás után Alice visszajött, telefonnal a kezében.

- Megvan, Denverből indult Münchenbe, de sajnos onnan nem tudom hova ment. Biztos, buszra szállt. Foglaljak jegyeket és, ha igen, mennyit?

- Természetesen nyolcat, mert kivétel nélkül mindannyian megyünk, mégis csak az unokámról van szó - lépett elő a konyhából Esme.

- Én is mehetek? - Hallottam meg egy elfúló hangot a hátam mögül.

- Még, hogy jöhetsz-e? Örülj neki, hogy nem téplek cafatokra itt helyben - szűrtem ki a fogaim között.

- Had jöjjön - hallottam meg szerelmem hangját az ajtóból -, talán rátudja majd venni Carlyt, hogy visszajöjjön, hiszen benne bízik. Mi pedig csak idegenek vagyunk számára. Alice, kilenc jegyet foglalj.

- Biztos, hogy ezt akarod kedvesem? - néztem rá.

- Persze, és Istenért Edward, engedd már el szerencsétlen, az arca lassan lilában játszik az oxigén hiánytól - mutatott rá Bella, és tényleg, Jake arca kezdett eltorzulni, pedig simán elvehette volna a kezem.

Míg Jake hazarohant, addig mi is összeszedtünk a dolgainkat. Carlisle, közben foglalt az egyik müncheni hotelben szobákat, mert valamikor napfelkelte előtt érünk majd oda, szóval még így is két teljes nap, mire eljutunk a lányomhoz. Két autóval mentünk. Bella, Rosalie, Alice, Jasper és én a Volvoval mentünk, míg Carlisle, Esme, Emmett és Jake a Mercedes-szel. Jobbnak láttam, ha Jake a másik autóba kerül, mert nem biztos, hogy kibírtam volna vele egy légtérben a több órás utat. Az első egy óra feszült csendben telt, ahogy a másik autóban is. Viszont nálunk volt annyi különbség, hogy kedvenc kishúgom nem bírta sokáig csacsogás nélkül. Hiába vagyok vámpír, pontosan nem tudnám felidézni, miről beszélt, mert a többiek gondolataival voltam elfoglalva. Valamilyen szinten fájt, hogy Bella még most sem akarja megosztani velem a gondolatait, pedig látom rajta, mennyire szenved. Vámpírként is épp olyan önfejű és makacs, mint emberként volt. Erre az apró felvetésemre elmosolyodtam. Szerencsére még hajnal előtt a reptérre értünk, így gondtalanul jutottunk be az épületbe. Mivel sokan voltunk, a jegyek átvétele hosszasra nyúlt, de beszállásnál már gond nélkül ment minden. A gépen mindenki a párja mellett ült, kivéve Jake-et, neki egy idősebb úr mellé szólt a jegye.

Bella egész idő alatt nagyon szótlan volt, viszont végig szorította a kezemet. Néha oda-oda pillantott Jake-re, hogy jól van-e és ezt becsültem benne. A lányáról volt szó, ő mégis zokszó nélkül figyelt a legjobb barátjára is, aki nem mellesleg a vőnk, ha minden a tervek szerint alakul. Mindenesetre Alice, már nagyon várja a napot hiszen ki más szervezhetné le a lányunk esküvőjét, mint az én minden lében kanál húgocskám. A repülőút egy teljes napot vesz igénybe, ezért míg odaérünk, lesz min agyalnom. Az első és legfontosabb, hogy vajon mit szól majd Nessie, ha meglát minket? Bízom benne, hogy nem veszi tolakodásnak a közeledésünket. A másik dolog, amit Carlisle mondott mielőtt elindultuk volna. Ha Nessie újra vért kapna, visszajönnének a képességei, de vajon az emlékei is előtörhetnek rólunk, vagy azok már végleg elvesztek? Képesek leszünk valaha is elnyerni a bizalmát? A gondolataiból kivettem, hogy a nevelőanyjával nem felhőtlen a viszonyuk, de a nevelőapját feltétel nélkül szereti. Lehetek majd én is ennyire jó apja? Engem is fog ennyire szeretni?

Szorosan magamhoz öleltem Bellát, és éreztem egy nyugalomhullámot, amit Jaspernek tudtam be. Hátra pillantottam és biccentettem egyet, hogy megköszönjem az azonnali segítséget. Mivel az utasok többsége ébren volt, leadtak pár filmet. Az első és második annyira nem kötött le, de a harmadik igen. Egy fekete-fehér régi klasszikus volt, amit még valamikor 1954-ben láttam a moziban. Egy szerelmes párról szólt, akik a háború alatt elsodródtak egymástól, majd pár évtizeddel később újra keresztezték egymás útját. Hiába van mellettem Bella, a légi kísérő kisasszony folyton idejön valami ürüggyel, hogy szóra bírjon, ezért úgy döntöttem, alvást színlelek, ami úgy tűnik bejött, mert egy ideje már nem érzem a közelemben. Bella egyszer megengedte az út során, hogy belelássak a gondolataiba és azonnal jó érzések töltöttek el, főleg, mikor arra gondol, milyen módon fogja kiszívni minden csepp vért a légi kísérőből, ha az még egyszer ide mer jönni. A hosszú útra hoztam magammal pár könyvet, amiknek ugyan mind tudom a csattanóját, mert vagy milliószor olvastam, mégis ezek a kedvenc könyveim.

Laza emberi tempóban haladtam, így sajnos csak kettőt sikerült kiolvasnom, mire megérkeztünk a müncheni reptérre. Mikor meglett az összes csomagunk, kivételesen nem autót béreltünk, hanem taxiba szálltunk. A nagyobb siker érdekében ezt a lányok intézték. Három taxira valóan voltunk, plusz a csomagjaink. Ragaszkodtam hozzá, hogy Jake üljön a legutolsó taxiba, mert még mindig nagy ívben el akartam kerülni. A szállodában öt szobát foglalt le nekünk Carlisle. Mióta vámpírként élek, soha életemben nem volt még ilyen hosszú napom, mint a mai. Mintha az idő vánszorogna, majd beleőrülök a várakozásba. Bella is ugyanígy van ezzel, bár soha nem vallaná be, de ismerem már annyira, hogy tudjak olvasni a gesztusaiból. Szerelmem gondolatelterelésként, inkább átment Alice szobájába, hogy megvitassa vele milyen legyen Nessie szobája, ha egyszer úgy dönt, visszatér hozzánk.

Rosalie eközben találkozott pár barátjával, hogy megtudja, pontosan, hol is élnek a lányom nevelőszülei. Azonnal autót béreltünk és már mentünk is. Kivételesen most nem én vezettem, hanem átengedtem ezt az örömet Alice-nek. Az idő szerencsére nekünk kedvezett a maga borongós hangulatával, így nem kellett ruhák tömkelege mögé bújnunk. Számtalan várost hagytunk magunk mögött, mikor megérkeztünk egy kis falucskába. Az erre tévedőket egy fába vésett üdvözlőüzenet várta. A főúton végighaladva láttunk újonnan épített házakat, de azért akadt köztük még néhány parasztház is a régi időkből. Rosalie barátai úgy értesültek, hogy a templom utáni részen lesz egy kis leágazás, ami a hegyoldalba visz ki, de még előtte ez is kettéágazik. A bal oldali leágazás végénél találunk egy házat, ott laknak Nessie nevelőszülei. Mielőtt a házhoz értünk volna, leparkoltunk nem messze attól, és a csapat kettészakadt. Rosalie, Emmett, Alice és Jasper elmentek vadászni, míg mi többiek megtudunk néhány dolgot, az itt élőkről. Ahogy egyre közelebb értünk a házhoz, kedvesem egyre izgatottabb lett. Úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta, aztán meghallottam. Bella, rám pillantott és mintha minden feszültsége elszállt volna, hirtelen megnyugodott. Több szívhangot is hallottunk a házból, de csak egy volt, amit bármikor felismernénk. Megálltunk a vaskapu előtt, mire egy vizsla fajtájú kutya jelent meg a lépcsőfeljárónál. Először csak bámult minket, majd eszeveszett ugatásba kezdett. Hallottunk, ahogy kinyílik a bejárati ajtó és valaki kilép rajta.

- Maradj már csöndben, te dög, a jó édes anyádat ugatsz folyton! - kiabálta egy női hang. Belepillantottam a gondolataiba és érdekes dolgokat találtam ott. A hölgy a teraszon lévő korlátnak támaszkodott, majd kikukucskált. - Nem veszünk semmit! - mondta.

- Jó estét kívánok! A nevem Carlisle, nem árulunk semmit, mi csak Carlyt keressük - kezdett bele apám.

- Már lefeküdt, jöjjenek vissza holnap! - makacskodott az asszony.

- Nálunk hagyott valamit, azt szeretnénk visszaadni neki - kiabálta most már szerelmem.

- Várjanak, kinyitom a kaput, csak előbb hozom a kulcsot. - Ment vissza a házba. Hallottuk, ahogy haragosan és keményen szitkozódik, hogy ilyenkor zavarni meri őt valaki.

Az asszony lejött a lépcsőn, kifinomult szaglással sem kellett rendelkeznünk ahhoz, hogy megérezzük, bűzlik a szesztől. Ezt csak erősítette az, amit láttunk, alig tudott elvánszorogni úgy a kapuig, hogy ne kelljen a falnak támaszkodnia. Beletelt pár percbe, míg megtette a nagyjából öt méteres utat. Apámmal egymásra néztünk. - Már értem, miért nem mesél szívesen a kis unokám, arról az emberről, aki felnevelte. - Bella még ezek ellenére is tartotta magát, bár azt hiszem legszívesebben nekiugrott volna.

12. fejezet Egy rosszul befejezett üzlet




/Jacob szemszöge/:

A hölgy eléggé illuminált állapotban volt, így abban sem voltam biztos, hogy a kaput ki tudja majd nyitni számunkra. Dühített, hogy kedvesemnek ezt a nőt kellett elviselni hosszú éveken keresztül, míg az igazi anyja nem láthatta és még csak meg sem érinthette, vagy szerethette. Pár perc szórakozás után, sikerült a nőnek kinyitnia kaput, majd megfordult és, ahogy az előbb is, a falnak támaszkodva sétált vissza a házba. Belépve az ajtón egy hosszú előtér fogadott minket, tele volt kitömött állatokkal. Beljebb lépve egy asztal várt minket, hogy helyet foglaljunk. Bella és én inkább állva maradtunk, míg a többiek leültek. A szekrény mellett volt egy bejárat, amin nem volt ajtó, be pillantottam, a konyha volt az. Elég pici volt, de mégis csak egy konyha. A nő elég furcsán nézett ránk.

- Honnan ismerik a lányomat? - kérdezte a sok italtól már fátyolos tekintettel.

- Forksban találkoztunk vele, néhány hete - válaszolta a doki.

Bella közben felém fordult, és elmondta mit kell tennem ahhoz, hogy Nessiehez jussak. - Elnézést asszonyom, megmondaná, hol a mosdó? - kérdeztem a nőt, mire rám emelte tekintetét. Sütött belőle az emberek győlölete.

- Az előtér végén balra, törölközőket talál felakasztva. - Bólintottam, majd elindultam a mosdó irányába.

A mosdó előtt közvetlenül volt egy ajtó, halkan kinyitottam, majd átosontam a konyhán és egy újabb ajtó elé értem, amire az volt kiírva, Carly, innen már tudtam, hogy jó helyen járok. Nagyon óvatosan nyitottam ki az ajtót, mert nem akartam, hogy szerelmem megijedjen. Amint beléptem, meghallottam szuszogását, szóval akkor az asszony igazat mondott. Körülnéztem a szobában. Az ajtó mellett bal oldalon egy beépített szekrény volt, szemben vele pedig egy számítógépes asztal, annak minden hozzátartozójával. Az ajtó jobb oldalán kicsit távolabb egy fotel helyezkedett el, míg a nagy falnál egy L alakú kanapé. A kanapé mellett lépcső kezdődött, ez is L alakban. Célba vettem a lépcsőt, nagyon halkan lépkedtem, nehogy felkeltsem Carlyt. A tetőtér egy része volt csak beépítve, így ez egy külön szobának felelt meg. Még nem értem fel teljesen, mikor először megpillantottam Carlyt. Egy éjjeli szekrényből, egy plafonig érő kétajtós szekrényből és matracból állt a hálószoba berendezése. Ott feküdt még a takarót is a fejére húzta, pedig a lakásban nem volt hideg. Odaosontan a matrac mellé, majd lefeküdtem a padlóra. Kezem a fejemnek támasztottam és néztem, ahogy szerelmem édesdeden alszik. Rengeteget forgolódott, hol be, hol ki takarózott, de aztán mintha megtalálta volna a helyét, közvetlenül velem szemben. Nem akartam felkelteni, hiszen olyan édesen aludt, mégis kényszert éreztem arra, hogy megsimogassam az arcát. Felemeltem kezem, majd gyengéden, épphogy csak egy picit arcához érve megsimogattam. Nagyon jól eshetett neki, mert mosolyra húzódtak piros ajkai, aztán hirtelen kinyitotta a szemét. Olyan sebességgel pattant fel és szaladt pókjárásban el egészen a sarokig, hogy követni is alig tudtam.

- Hát te...én...és, hogy...és mit...és hát te? - Kerekedtek el szemei. - Hogy kerülsz, te ide?

- Érted jöttem.

- Azt hittem utálsz. - Pillantott a padlóra, miközben magához szorította a takaróját.

- Kis butusom, miért utálnálak? - Nyújtottam ki a kezem felé, ami szerencsémre kis habozás után elfogadott, majd visszaült a matracra pontosan szemben vele.

- Azért, amit tettem, hiszen a viselkedésemmel fájdalmat okoztam neked és Cullenéknek is. - Görbültek le mindig mosolygós ajkai.

- Mérges voltam, de nem rád, hanem saját magamra - vallottam be -, ha nem hallgatom el előled a dolgokat, könnyebben tisztáztunk volna mindent. Hülyén viselkedtem, meg tudsz nekem bocsájtani? Esküszöm, soha többé nem hallgatok el előled semmit. - Tettem kezem a szívem fölé, hogy bizonyítsam, komolyan gondolom, amit mondtam.

- Rendben - mosolyodott el újra Carly -, viszont sajnos én nem tudom megígérni, hogy nem sodrom magam veszélybe többet, és nem járok utána minden olyannak, ami fúrja az oldalam, hiszen tudod milyen vagyok - mondta pimaszul, majd az ölembe ugrott és megcsókolt. - Hogy találtál meg, ha jól emlékszem soha nem árultam el, pontosan merre is lakom.

- Igazából nem egyedül jöttem. Cullenék elkísértek, vagyis inkább én kísértem el őket - vallottam be az igazat.

- Itt vannak, de miért? Ők, hogy találtak meg, talán vadászkutyákat fogadtak fel, hogy a nyomomra leljenek? Igaz, az azért tovább tartott volna.

- Először is, még nem ismered Alice-t, ő a világ végére is elmenne érted, különösen, hogy megígérted neki, még ellátogatsz hozzájuk. Egy jó tanács, soha ne bőszítsd fel azt a kis kobold szerű lányt, mert annak csak te látod kárát. Vadászkutyák, szó sincs róla. Cullenéknek rengeteg ismerősük van szerte a nagy világban. Alice rákeresett a neten, hogy mikor és melyik járatra foglaltál jegyet. Rosalie pedig az egyik régi kapcsolatának révén kiderítette, hogy pontosan hol is laktok. Mikor ideértünk, kettészakadtunk. Kicsit messzebb parkoltunk le, majd Emmett, Jasper, Rosalie és Alice elmentek vadászni, mi pedig itt vagyunk. A többi Cullen éppen az anyukáddal beszélget.

- Sszz, anyával? Remélem nem kezdi el őket sértegetni. Tudod, ha iszik, akkor kiszámíthatatlan, mikor apa itthon van, kicsit visszafogja magát, de ilyenkor, ha nincs a közelben, mindent belead - komorodott el szerelmem.

- Szerintem Cullenék tudják majd kezelni a helyzetet, ha netalántán anyád bepróbálkozna náluk. Most jut eszembe, ott a szobámban, mikor dühös voltam és odamentem hozzád, te azt hitted, meg akarlak ütni? - vettem arcát a kezembe.

- Hát tudod, én csak...sajnálom, de olyan mérges voltál, ez olyan reflexszerű volt nálam. Kiskoromban sokszor kaptam pofonokat, ha úgy ítélte meg anyum, hogy nem jól csinálok valamit, vagy csak kedvtelésből. Ez, amolyan unaloműző volt számára. - Kezdett nagyon a bögyömben lenni ez a nő.

- Kicsim, te vagy a lenyomatom. Előbb rágnám le a saját kezem, mintsem, hogy megüsselek. - Megnyugtatásul jó erősen magamhoz szorítottam, nehogy azt higgye, ezek csak üres szavak.

- Mi az a lenyomat? - kérdezte, én pedig szidtam magam, hogy nem tudom befogni csak egyszer a pofámat.

/Bella szemszöge/:

Miközben mi az étkezőben ültünk a lányom nevelőanyjával, végigkövettem Jake minden egyes lépését.

- Láttam ám már olyanokat, mint maguk. - Hirtelen abbahagytam Jacob figyelését és inkább a mi beszélgetésünkre koncentráltam. - Ugyanaz a fehér bőr, feszült arckifejezés, annyi a különbség, hogy azoknak nem ilyen színű szemük volt, hanem vörös. Ők hozták ide nekem a lányt is. Viszont erről többet nem mondok. - Majd beleőrültem abba, hogy ez a nő tudja, ki rabolta el annak idején a lányomat, mégsem mondd róla egy árva szót sem. Edwardra pillantottam, aki éppen a hölgy gondolataiban kutakodott, majd megszólalt.

- És, ha kapna némi pénzt az elmondottakért, hajlandó lenne nekünk mesélni? - Nézett rá az elbűvölő mosolyát használva. Fogalmam sem volt, miért akar neki ezért pénzt fizetni, de bíztam a jó megítélőképességében.

A nő hátradőlt székében, majd fennhéjázó módon válaszolt. - Az attól függ, hogy mennyi pénzről is beszélünk pontosan. Ha jól látom, maguk nagyon gazdagok, így nem fogja magukat a földhöz vágni bármennyit is mondok. Jól gondolom? - Ez a nő fifikásabb még részegen is, mint gondoltam.

- Az összeg természetesen magától függ, pontosabban attól, hogy mennyit árul el a lányáról és arról, akik idehozták magának - vette fel a kesztyűt Carlisle, most már erőteljesebb hangon.

- Rendben, tudja mit. Elmondok mindent, de akkor egy nagy halom pénzt akarok. - Tisztán látszott, hogy ez a nő még a saját anyját is eladná, ha lenne rá vevő.

- Rendben - egyezett bele Carlisle.

- Na szóval, pár éve, akkor már megvolt a fiam, egyik nap kopogtattak. Két idegen állt az ajtóban, és volt náluk egy gyerek. Olyan hat-hét éves forma. Nyomtak egy halom pénzt a kezembe azzal, hogy vigyázzak a kislányra. Nem mondták, miért és azt sem, hogy visszajönnek-e érte. Egy darabig nem is volt semmi baj, aztán egyik nap hangos kiabálásra lettem figyelmes. Berohantam a szobába és azt látom, hogy az a szörnyszülött éppen a fiam vérét szívja. Nem tudtam, mit tegyek, ezért a garázsba zártam, amit lelakatoltam és a kulcsot elraktam. - Szörnyszülött, az én kislányom? Mit képzel ez magáról? Már készültem, hogy rávetem magam, de Edward visszatartott. - A férjem, akkoriban kamionozott - folytatta - , így ő sokáig nem is tudott semmiről. Aztán mikor egyszer hazajött és nem a lakásba, hanem a garázsba ment először, megtalálta a lányt. Az a mihaszna persze azonnal kérdőre vont, pedig egyedül voltam itthon a fiával meg ezzel a valamivel. - Bökött az állával abba az irányba, amerre a lányom szobája lehetett. - Azt mondta, gyereket nem illik egy lelakatolt helységben tartani, így visszahozta a házba. Eltelt négy év és megszületett a lányom, a fiam már felsős volt a suliban, aztán mikor gondoltuk, a zabigyereket is beírattuk, vagyis inkább a férjem beíratta ugyanebbe az iskolába. Ez a lény addigra már úgy nézett ki mint egy tíz-tizenkét éves forma gyerek. Így azt kellett hazudnunk, hogy az öcsém meghalt és az ő kölykét fogadtuk be. A kölyök okos, és kitudja miért szeret, bár nem bántam vele soha kesztyűs kézzel. Tudja sokszor járt el a kezem, pláne, ha ittam és mivel ez a gyerek nem az enyém, arra gondoltam üthetem. Nemhogy örülnének a szülei, hogy örökbe fogadtam. - Még, hogy örülni? Inkább ő örüljön annak, hogy nem tépem le a fejét most azonnal, mert kezet mert emelni egyszer is a lányomra. Már mozdulni akartam, de Edward visszatartott. Nem is értettem, ő mitől ilyen nyugodt, hiszen az előbb taglalta ez a némber, mennyi szörnyűséget tett az évek alatt a lányunkkal.

- Nyugodj meg, kedvesem, szeretném, ha részletesen elmondna mindent, mert közben figyelem a gondolatait, hátha rábukkanok valami kiinduló pontra, ami alapján megtudjuk, ki vitte el tőlünk a kislányunkat - hadarta el nekem olyan gyorsan, amit rajtam kívül csak Esme és Carlisle hallhattak.

- Rendben, megpróbálok nyugodt maradni, de nem ígérek semmi biztosat.

- Aztán az érettségije előtt azzal jött haza, hogy amint befejezte a sulit, elutazik oda, ahol magukkal találkozott, mert úgy érzi neki ott a helye. Pedig már.....

A nő elmosolyodott, mire Edward arca eltorzult. Szemei feketén villogtak, mély morgó hangot adott ki, majd átugorva az asztalon a sarokba szorította az asszonyt.