2015. október 7., szerda

18. fejezet: Kérdések

Sziasztok!

Ennyi idő elteltével nem tudom olvas-e még valaki, de azért hoztam egy friss fejezetet. Jó olvasást hozzá!

Carly









- Farkas? - kérdeztem vissza megrökönyödve, hiszen mikor még La Pushban voltam, ott néha éreztem különös fogalmazzunk úgy illatokat, a farkasok közelében, amit utána Jacob részletesen elmagyarázott, hogy mi miatt van. Akkor Corbint miért nem szúrtam ki, és vajon eddig miért maradt rejtve, hiszen meg is ölhetett volna.

- De hát, nincs is ázott kutya szagod - csúszott ki a számon, mire Corbin elmosolyodott.

- Nos igen, meg kell hagyni, neked sincs olyan émelyítően édes illatod, mint ami a vámpírokat jellemzi. A tiéd olyan – szagolt bele a levegőbe – elviselhető, bár azért ez a rengeteg alkohol mennyiség is sokat segít abban, hogy ne legyél rögtön felismerhető. Jelenleg inkább nézel ki egy alkoholista hajléktalannak, mint egy egyetemistának, már ha meg nem sértelek ezzel.

Ahogy végignéztem maganom, teljes mértékig egyet kellett értenem Corbinnal. A ruhám elszakadt, a magassarkúm egyik fele nem volt meg, és kisebb horzsolások voltak a térdemen, és a tenyeremen - ez utóbbi valószínűleg a földön mászás miatt történhetett. - Ő, egyébként hol vagyok pontosan? - kérdeztem, mire Corbin ismét elmosolyodott.

- Jelenleg a fiúszövetség oldalsó szárnyának falát támasztod, és ha jól vettem ki a szavaidból, kerestél is valakit, valami Jacob nevű illetőt. Megkérdezhetem, ki az? Én elég jól ismerem ezt a szövetséget, de nem rémlik, hogy lenne Jacob nevű lakójuk.

Jacob neve úgy hatott rám, mint mikor az ember egy hirtelen és rendkívül józanító hidegzuhanyt kap, a testem szinte azonnal összerezzent e név hallatán. Ami furcsa, egyáltalán nem emlékszem, hogy az Ő nevét kiabáltam volna még nemrég. - Ő a bar...fiú...hát, szóval ő egy ismerősöm még La Push – ból - mondtam lesütött szemekkel, miközben azon járt az agyam, mennyire hiányzik most Jacob, és mit nem adnék, ha most velem lehetne.

-Talán Jacob Blackről beszélsz? - Hirtelen felegyenesedtem, majd kérdőn néztem Corbinra, hogy mégis honnan tud ennyi mindent. Corbin észrevehette újult érdeklődésemet, mert azonnal magyarázatba kezdett. - Én a Navahó indiánok egyik leszármazottja vagyok – bár ezt sokan el sem akarják hinni, mivel nincs az a tipikus indián arc- és testfelépítésem - kezdett szabadkozni Corbin, majd folytatta -, akik egyfajta rokonságban állnak a La Pushban élő törzzsel, ha jól emlékszem, nagyapám, aki bölcs ember volt, azt mesélte, hogy mi a Black család egyik alfajához tartozunk, csak a mi, illetve az én vezetéknevem Yamasse.

-Akkor, talán most már én is bemutatkozom, Carly Smith vagyok Európából, és Forksból is egyben, legalábbis erről szeretnének nagyon meggyőzni egyes személyek – motyogtam az orrom alatt, de meg sem lepődtem, hogy Corbin a kifinomult hallása lévén ezt meghallotta.

-Carly, Carly – gondolkozott el egy pillanatra, majd a hatalmas barna szemeit még nagyobbra nyitotta – Nessie, mármint Renesmee Carly Cullenre gondolsz? Az a Nessie Cullen, aki Jake bevésődése már pici baba kora óta, mióta meglátták egymást? - nem igazán értettem, miért olyan nagy dolog ez, hiszen La Pushban és Forksban mindenkinek olyan természetesnek tűnt, furcsa volt látni, így reagálni egy embert a nevemre.

-Hát izé...azt hiszem, legalábbis többen is ezt állítják, bár ez ügyben elég sűrűn vannak kétségeim.

-Ezt el sem hiszem – nézett még mindig rám hatalmas és most már ijesztő szemekkel Corbin. – Te, illetve ti Jakekel legendák vagytok, egy olyan legenda, ami bizony eljutott hozzánk is a legeldugottabb kis törzshöz is. A félig ember, félig vámpírlány és egy farkas szerelme, ami mindent legyőzött, még a nagy és hatalmas Volturit is! De rólad azt mondták, eltűntél. Még tőlünk is érkeztek Forks, illetve La Push körzetébe keresni, köztük én is, ezért is volt olyan ismerős az illatod, most mégis itt vagy itt Seattleben, egy egyetemen. Ezt egyszerűen el sem hiszem! - hüledezett nagy mozdulatokkal Corbin - Tényleg, pontosan mit is keresel itt? Ne érts félre, mármint tök jó, hogy itt vagy meg minden. Amit el sem hiszek - motyogta most ő magában, mintha én ott sem lennék, majd folytatta. - De neked nem Forksban lenne a helyed Jake mellett?Jake tudja, hogy itt vagy? És a szüleid? Azonnal értesíteni kell őket, hiszen itt vagy, te vagy, mármint érted! - Kezdett el túlságosan ujjongani, ami egyáltalán nem tetszett, így az éjszaka közepén, mert nem akartam, hogy bárki is felkeljen.

-Jó – jó nyugi van, figyelj csak – fogtam le hadonászó kezeit –, ennyire légyszi, ne örülj, először is, nagyon örülök, hogy megismerhettelek, másodszor ne kiabálj, mert felébreszted a többieket, harmadszor pedig, nem, hangsúlyozom, nem tudják, hol is vagyok pontosan, mivel sajnos a találkozásunk és az elválásunk az én hibám miatt nem sikeredett a legfényesebbre. - Itt Corbin kérdőn nézett rám, én pedig hatalmasat sóhajtottam. - A lényeg, hogy nagyon elszúrtam, mind Cullenékkel, mind Jacobbal, konkrétan mindenkit sikerül jól megbántanom, ezért eljöttem, de erről nem szeretnék többet beszélni. Szóval téma lezárva! Negyedszerre, pedig ha most megbocsájtasz, összeszedem magam, és szépen elbandukolok haza, arra vagy inkább arra – mutattam jobbra, majd felálltam és elindultam, végül megfordultam, mert fogalmam sem volt, merre is kell pontosan menni és elindultam az ellenkező irányba, Corbin mellett elhaladva.

Körülbelül két és fél lépést tehettem meg, mikor Corbin megszólalt. - Nem vagy éhes? - Én pedig kapásból vágtam is rá a válaszoltam.

-Köszi, nem! Azt hiszem, most valahogy egy falat sem menne le a torkomon.

-Nem is ilyen ennivalóra gondoltam, ha gondolod, innen nem messze van egy kis erdő, édes kis cuki erdei állatokkal. - Nem láttam ugyan, de éreztem, ahogy elmosolyodik, én pedig nagyot nyeltem, mert a vér puszta említése is az iránta való vágyakozást váltotta ki belőlem, és ha most nem eszem, akkor a legközelebbi veszekedésünknél Millie-t fogom felzabálni. - Nyugi, ha nem akarsz róla beszélni, hát nem kell. Csak gondoltam, megismerhetnénk egymást jobban is, ha már szegről – végről, de rokonok vagyunk.

-Mikor találkoztál utoljára Jacobbal? - kérdeztem meg tőle érdeklődve, miközben az épület melletti erdő felé bandukoltunk.

- Az előbb már említettem, akkor találkoztam Jakekel először és utoljára, mikor téged kerestünk – húzta el száját Corbin.

-Na várj! Ezt most nem értem, nem az előbb mondtad, hogy rokonságban álltok a Black családdal? - néztem rá teljesen értetlenül.

-De igen – válaszolta, én pedig kérdőn néztem rá –, csak tudod az van, hogy ők teljesen más rendet képviselnek, mint mi, és emiatt, a családjaink nem igazán állnak szóba egymással.

-De akkor ezt nem értem, ha „bajban” vannak számíthatnak rátok. És mi az, hogy más rendet képviselnek?- kérdeztem tőle ismét.

- Na gyere újdonsült barátném – fogta meg karomat, és elindultunk, egy a fiúszövetség melletti ösvényen vezető erdőbe.Szóval, a Quileute törzs, mint azt te is tudod, mert valószínűleg elmesélték, jó pár évtizede alkut kötött a vámpírokkal, ha nem vadásznak az ő területükön ártatlanokra, csak és kizárólag állatokra, akkor békén hagyják őket. Ezzel szemben a mi törzsünk, a Navahók, hát, hogy is mondjam, nem preferáltuk eme döntésüket, mert mi ugyanúgy megöljük az arra tévedő vámpírokat, ahogy eddig is. - Corbin ezen kijelentésére megfeszültek izmaim, majd elhaló hangon tettem fel legelőször eszembe jutó kérdést.

- Akkor most engem is meg fogsz ölni?

- Megörültél? – rántott magával szemben, szemében harag gyúlt.Szeretem a népemet, de soha, hangsúlyozom soha nem lennék képes megölni egy ártatlan lányt, csak azért mert annak született, ami. Mélyen elítélem az erőszak ezen formáját, hiszen még azzal sem vagy teljesen tisztában, hogy mi is vagy pontosan. Bár, ha engem kérdezel, te Renesmee Carly Cullen vagy, akit hiába vitt másfelé az élet, legbelül pontosan tudja, ki is vagy mi is pontosan. - Bökött mellkasomra két erőteljeset. Még fel sem eszméltem az iméntiekből, máris feltett egy kérdést. - Soha nem érezted, hogy más vagy?

- Igazából? - fordultam Corbin felé. – De! Mindig is tudtam, hogy van bennem valami mélyen legbelül – fogtam meg mellkasomat –, ami nem átlagos. Vagyis ez nem is kiskoromban teljesedett ki bennem, hanem mikor La Pushba érkeztem, de tisztán emlékszem arra a pillanatra, mikor először megláttam a térképen ezt a nevet. Abban a pillanatban dobbant egy hatalmasat a szívem, egy akkorát, mint addig még soha, és tudtam, az agyam és a szívem legmélyén, hogy nekem ott a helyem, ezért is kezdtem el gyűjteni a repülőjegyre a pénzt. Arról igazából álmodni sem mertem volna, hogy valaha is itt fogok tovább tanulni, vagy megismerkedem életem szerelmével – sóhajtottam egy nagyot, miközben már lassan beértünk az erdő közepére -, mert hát az, akár akarom, akár nem, hiába tagadom, nekem Jacob Black az igazi. A kiskorom sokszor homályos, és számomra érthetetlen dolgokat tartalmaz, de reménykedem, hogy idővel minden a helyére kerül. Akarod látni az édesapámat, vagyis azt aki felnevelt? - kérdeztem felvillanyozva Corbint, mire ő csak elmosolyodott, és bólintott egyet.

Elővettem, a pénztárcámból egy régi és gyűrött képet, ahol az apukám mellett állok, és látszik mennyire szeretjük egymást. - Ő az, látod? Nála jobban nem szeretek senkit ezen a világon. Na jó, meg Charliet, és Keemayát, meg Jacobot, de rajtuk kívül tényleg senki mást. - Felnéztem, és láttam, hogy Corbin még mindig mosolyog, ez pedig zavart, mert soha senkinek nem tárulkoztam még ennyire ki, így inkább gyorsan témát váltottam. - Na jól van, inkább együnk, mi itt a menü?

- Hát van nyúl, mókus, ha egy kicsit nagyobb vadra vágysz, akkor őz esetleg szarvas.

- Akkor én most a nyuszit választom, ha lehet, annak legalább már ismerem az ízét. Te is eszel? Vagy ti nem szoktatok?

- Nálunk nem szokás állatokat enni, maximum egy kis barbecue szósszal, jól átsütve - mosolyodott el. - Várj egy pillanatot, mindjárt hozok neked valamit. - Tűnt el, én pedig majd' frászt kaptam egyedül a sötét erdőben. Ha most valaki megtámadna, azt sem tudnám merre meneküljek. Körülbelül öt perc néma csend után balról motoszkálást hallottam, arra is kaptam fejem, de alig láttam valamit, csak egy árnyat véltem felém settenkedni, és miközben egyre közelebb ért hozzám, a szívem már nem a mellkasomban, hanem leginkább a torkomban dobogott, imádkoztam, hogy Corbin minél hamarabb visszaérjen, mert a lábaim egyszerűen legyökereztek a félelemtől.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve behunytam a szemem, hátha akkor könnyebben elviselem annak a valaminek a támadását. Kezem a fának szorítottam, majd egyik pillanatról a másikra, egy puha és selymes valami ért a csuklómhoz, mire teljesen összerezzentem, még az ajkaimat is összeszorítottam. Éreztem, ahogy az a valami szorosan hozzám, majd a fához bújva megkerüli a törzset, aztán hátrál. Ekkor azt gondoltam, már itt a vég, hiszen biztos csak lendületet vesz, hogy minél nagyobbat haraphasson, mikor valami hozzám csapódott.Félve pillantottam le, de egyáltalán nem az a látvány fogadott, amire számítottam. A lábfejemnél egy pici erdei nyuszi élettelen teste feküdt, aminek mintha átharapta volna valami a nyakát, miközben békésen ugrándozott. Ezek után furcsa kaffogó hangra lettem figyelmes, amit tudom, hogy már hallottam valahol. Emlékszem, régen egyszer édesapámmal meghívtak minket a barátai egy kacsavadászatra, és ott az erdőben hallottam ilyen érdekes hangokat. Ha jól emlékszem, akkor apa egyik vadász ismerőse azt mondta, ez a hang jelzi, hogy róka van a közelben. Az én esetemben ez a hang elég közelről jött, és igen erőteljesnek hangzott. Nagy levegőt vettem, majd tekintetemet az előttem álló állatra emeltem. Nem tévedtem, egy róka volt, ám nem is akármilyen, hiszen ez egy majdnem két méteres, elkeskenyedő arckoponyájú, hegyes fülű, elliptikus szemű állat volt. Bundája vörhenyes, pofája, farka, és hasa fekete színű. Az állattól minél előbb szabadulni akartam, bármennyire is hívogatott a kis erdei nyuszi vérének illata, ezért mély levegőt véve, elkezdtem futni nagyjából arra, ahonnan Corbinnal jöttünk. És akkor, mint egy villámcsapás eszembe jutott, hogy Corbin még ott van valahol az erdőben. A pillanat tört részéig vacilláltam, hogy visszafordulok, ám ekkor meghallottam, hogy az a hatalmas róka is megindult utánam. Újból futásnak eredtem, de a lábaim, mintha elgémberedtek volna, a következő pillanatban hirtelen a földön találtam magam és a kaffogó hang már a hátam mögül hallatszott.