2011. június 24., péntek

14. fejezet: Igazság

Sziasztok!

Hosszú várakozás utána ugyan, de végre megérkezett az új fejezet. Reményeim szerint tetszeni fog nektek, és leírjátok a véleményeteket:) A következő fejezetet nem tudom mikor fog jönni, ígérgetni pedig nem szeretnék, annyi biztos, hogy amint megírtam, és Bea is átnézte felteszem!

Puszi:)
Carly

Váltott szemszög:

/Jacob szemszöge/:

Éppen anyával beszélgettem a konyhában, mikor Carly a nevemet kiáltotta. Azon nyomban felrohantam. Először a szobámba mentem, de ott nem volt senki, így a fürdőbe siettem. Kedvesem a mosdó előtt állt, az arca sápadt és riadt volt. Nem értettem, mi a baja, arra gondoltam, talán látott egy pókot, bár nem hiszem, hogy ő fél az ilyenektől. Közelebb léptem hozzá, hogy megnézzem, mi lehetett az előbbi nagy riadalom oka. Amint odaértem, kinyújtotta kezeit, ezután már értettem. - Én nem tudom, hogy történt, tegnap elaludtam, és ma már így ébredtem – lépett ki a fénybe, majd végigmutatott magán. Döbbent voltam, ez nem is kérdés, hiszen nem vártam ilyen gyors eredményt. Én hülye abban a hitben éltem, hogy majd jó sok idő el fog telni, mire megtapasztaljuk rajta az első változást. Ám nem kellettek hetek vagy hónapok, csak tegnap próbálkozott Carlisle a kísérettel és már meg is lett a hatása, mert csillog és gyönyörű. Félreértés ne essék, eddig is gyönyörű volt, de ezzel a halvány csillogással, még gyönyörűbb. Jóval halványabb csillogás volt ez, mint Cullenéké, sőt ahhoz képest is halványabb, mint kiskorában. Napfényben ugyan észrevehető, de annyira nem vészes, hogy emiatt netán megbámulják, igazából inkább csak az erre érzékenyeknek lesz kicsit meglepő a változás. - Próbáltam lesikálni, de nem sikerült – fordította meg kezét, ahol még vöröslött a durva szálú műanyag kefe használata után a bőre. Valahogy szólnom kéne a dokinak az eredményről, de szegény Carly annyira meg van ijedve, hogy őt sem akarom magára hagyni.

- Figyelj, mivel nem tudjuk, mi ez – vagyis te nem tudod, gondoltam magamban -, mit szólnál, ha elvinnélek orvoshoz? - Reménykedtem benne, hogy beleegyezik.

- Szó sem lehet róla, én így nem megyek ki a házból. Nem szeretném, ha megbámulnának vagy összesúgnának a hátam mögött - tiltakozott erőteljesen.

- Hé – öleltem át – nyugodj meg, én sem úgy gondoltam, hogy a városba cipellek be, főleg mikor van egy sokkal közelebb élő, és jóval diszkrétebb orvos innen nem messze. Mit szólsz? - Nyomtam egy puszit a fejére.

- Az igazat megvallva nem igazán örülök neki, de tudni akarom, mi ez. Biztos jól kinevetnek majd, hogy összeszedtem valami ilyen fura tünetekkel járó nyavalyát. - Te jó ég, milyen kis aranyos, mennyire izgul, hogy kinevetik, pedig ha tudná, hogy épp a nagyapja fogja megvizsgálni, milyen „szörnyű” kórban szenved.

- Hidd el nekem, Cullenék az utolsók, akik emiatt bárkit is kinevetnének.

- Rendben, ha te mondod, legyen, de előtte fel kell öltöznöm – nyomott egy gyors csókot a számra, majd elsietett, hogy felkapjon magára valami ruhát. Lementem a konyhába, ahol édesapámék reggeliztek. Apa látta, hogy izgatott vagyok, ezért habozás nélkül rákérdezett.

- Miért kiabált Carly, valami baj van? - Megráztam a fejem. – De történt valami igaz? - Serényen bólogatni kezdtem, és közben vigyorogtam, mint egy vadalma. – Megtudhatjuk, hogy mi az, vagy mindent harapófogóval kell kihúznunk belőled? - Kezdett kijönni a béketűréséből, ezért nem húztam tovább a dolgot.

- Csillog – mondtam suttogva, mert nem akartam, hogy kedvesem meghallja, idelent éppen róla folyik a társalgás.

- Csillog....ez azt jelenti, hogy? - kérdezte három oktávval magasabb hangon édesanyám.

- Shhhh – tettem mutatóujjam a számhoz –, igen, de nagyon meg van ijedve, mert nem érti, mi történt vele. Ezért is kérnélek meg titeket, hogy mikor lejön, bármennyire is nem bírtok magatokkal, ne bámuljátok meg, mert így is alig tudtam rávenni, jöjjön el velem a dokihoz. Szóval kérlek titeket csak normálisan, ugyanúgy mint máskor. Keemaya, hol van?

- Már egy órája az iskolában - válaszolta apám.

- Rendben, így róla most le van a gond, ha hazajön, majd beszélek vele is. - Tegnap este óta nem ettem, ezért míg Carly fent készülődött, bekaptam pár falatot, és közben végig róla beszélgettünk. Apám végül feltette azt a kérdést, amitől azóta félek, hogy lenyomatom ismét megjelent az életünkben.

- Mi lesz, ha a doki képtelen lesz megmagyarázni a hirtelen jött csillogását? - Megrántottam a vállam, ez a kérdés volt az én mumusom. Mi van akkor, ha nem lesz kielégítő a válasz számára, és a végén muszáj bevallanunk neki az igazat? Mikor kicsi volt, minden rezdülését és levegővételét ismertem, de most egy felnőtt nő, aki néha vagyis mindig kiszámíthatatlan dolgokat csinál. Nessie egy édes kislány volt, aki mindent megosztott velem, míg Carly egy merőben más személyiség, és bár eddig nem kérdeztem nyíltan rá, mégis érzem, hogy van mélyen legbelül még néhány titka. Olyan ez az egész, mintha egy testben két lélek lakozna, valahol lenn a lelke mélyén érzi, hogy valami ide köti, de vagy nem tudja vagy nem is akarja kideríteni, mi az. Soha nem gondoltam, hogy ennyi szenvedés árán fogom csak elnyerni az igazi szerelmet.

Nagyot sóhajtottam. - Fogalmam sincs, de ha szerencsénk van, nem fogja feszegetni a dolgot. - Apám egyből fintorogni kezdett, én pedig egyre idegesebb lettem emiatt. Hallottuk lejönni a lépcsőn, és amint hallótávolságon belül volt, témát váltottunk. Szerencsémre édesanyámék betartották a szavukat, és nem bámulták meg Carlyt, aki érdekesen volt felöltözve, a jó időhöz képest. Garbó és hosszúnadrág volt rajta, hogy minél kevesebb bőrfelülete látszódjon. A mai nap egyébként is furcsa volt, hiszen az ősz végén jártunk, mégis tavaszias idő volt. Az égen csak bárányfelhők voltak, sehol egy megszokott szürke felhő, ami azt jelezné nemsokára kitör egy vihar. Reméltem, ez azt jelenti, hogy a mai napunkat semmi sem fogja beárnyékolni, de sajnos korán örültem.

Sikerült zökkenőmentesen elköszönnünk a szüleimtől, és már éppen beszálltunk volna az autóba, mikor megjelent Josh. - Sziasztok! - köszönt ránk. – Látom mentek el, de Sam küldött, hogy adjak át egy üzenetet. Azt mondta, még az esti járőrözés előtt látogasd meg otthon, mert van valami, amit meg kellene beszélnetek. - Aztán Josh szava hirtelen elakadt, mikor megpillantotta Carlyt a kocsiban. - Ejha, nem mondom szépen csillogsz, nem vagy véletlenül te is v..... - Mielőtt kimondta volna az utolsó szót ránéztem. Ez egy, amolyan „Ha befejezed ezt a mondatot, ellátom a bajod” nézés volt, ami úgy tűnt hatott, mivel Josh sürgős teendőire hivatkozva, gyorsan eliszkolt.

Bevágódtam az autóba, majd beletapostam a gázba. Carly egész idő alatt egy szót sem szólt, valószínűleg Josh megjegyzése miatt. Esküszöm, ha más nem teszi meg, én fogom kitekerni a kis srác nyakát. Nem volt időm felhívni Cullenéket, ezért szólni sem tudtam, hogy jövünk, így megpróbálkoztam valami mással, reméltem beválik. - Edward, remélem a közelben vagy. Jól figyelj, velem van a lányod is, és nagyon meg van ijedve, ugyanis reggel arra ébredt, hogy halványan ugyan, de csillog a bőre. Jó lenne, ha Carlisle, megvizsgálná és eldöntenénk, hogy mi legyen, mert talán lassan ideje lesz megtudnia az igazat. Ja, és még valami, szólj annak a féleszű mamlasz nagydarab bátyádnak, hogy ne merje kinevetni Carlyt, mert akkor többet esélyünk sem lesz visszahozni. - Ahogy befordultam a garázsfeljáró elé, Bella és Esme jelentek meg az ajtóban, valószínűleg Edward szólhatott nekik. Láttam Esmét, ahogy fogadott lánya kezét fogja, nehogy az megijessze Carlyt a kitörni készülő örömével. Kiszálltam az autóból, majd a lépcső felé indultam. Az út felénél megtorpantam, mert nem hallottam csapódni az anyósülés felőli ajtót. Visszanéztem, és láttam, ahogy Carly azon őrlődik, mit tegyen. Visszamentem, majd kinyitottam az ajtót. - Mi a baj? - kérdeztem, ő eközben végig a kezeit nézte.

- Nem tudom, olyan furán érzem magam, mintha nem is én lennék. Tudom, hogy ki vagyok, honnan jöttem, a tükörképem is ugyanaz, de valami mégis megváltozott. Nem értem mi történt velem, és ez megijeszt, lehet a csillogáshoz van valami köze, de érzem, hogy valami megváltozott. Olyan érzések törnek fel belőlem, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. - Harapta be alsó ajkát, pont olyan mint az anyja, sőt egyre inkább hasonlít rá, aztán hirtelen mintha kicserélték volna. - Tudod mit, nem számít, inkább próbáljuk meg kideríteni mi ez az egész. - Pattant ki mellettem, majd elindult a bejárati ajtó felé, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy ez a hirtelen hangulatváltozás jó vagy rossz. - Mi az, nem jössz? - kiabálta utánam. Becsuktam a kocsiajtót, majd én is felsiettem.

/Carly szemszöge/:

Esme és Bella, már az ajtó előtt vártak minket. Jacob biztos szólt nekik, hogy jövünk. Szerencsére a háznak ezen oldalát fák tömkelege vette körül, így nem kellett azon aggódnom, hogy meglátják, miért is jöttem pontosan. Esme nagyon kedvesen, ahogy eddig mindig, beinvitált minket, majd leültünk a kanapéra. - Kértek valamit inni, vagy hozhatok enni?

- Am, köszönöm szépen nem kérek – válaszoltam, miközben igazából majd' kilyukadt a gyomrom, ám míg nem tudom mi a bajom, addig egy falat sem megy le a torkomon.

- Köszönöm enni én sem kérek, mert nemrég reggeliztem, viszont valami üdítőt szívesen elfogadnék - mondta Jacob.

Esme pár másodperc múlva hozta is a szénsavas üdítőt, majd átadta Jacobnak, aki egy húzásra meg is itta. Furcsálltam, hogy csak ketten vannak itthon, ezért bátorkodtam megkérdezni, merre járnak a többiek. - Alice és Rosalie? - Imádok velük lógni, bár a rózsaszín mániájukkal néha az agyamra mennek. Alice valamelyik nap még a szupergyors autójával is vitt egy kört.

- Alice és Jazz tegnap este vadászni mentek, ha minden jól megy, akkor késő délutánra már itthon is lesznek. Rosalie és Emmett elutaztak egy kis időre az Amazóniai őserdőbe, hogy össze barátkozzanak az ottani vámpírokkal - mondta Bella, én pedig fellélegeztem, hogy nem kell összefutnom Emmettel. Bármit csinálok, az a srác minden botladozásomnál hatalmas röhögésbe kezd, ami nagyon rosszul esik. - Valami baj van? - szólalt meg Bella ismét.

- Hogy, micsoda? - billentem vissza a valóságba. - Ja, nem, nincsen, igazából csak fellélegeztem, hogy Emmett nincs itthon. Azt hiszem nagyon utál, mert bármit csinálok, folyton kinevet, és...hát ez... - néztem tenyerembe – egy kicsit rosszul szokott esni, hiszen nem lehet mindenki olyan nagy és erős, mint ő. Én egy kis törékeny ember vagyok, akinek vannak rossz napjai, és akkor iszonyatosan nagyot tud esni, még a saját lábában is, vagy valami bajba keveredni, de attól még nem kell kinevetni. Édesapám mindig arra tanított, hogy bármilyen is legyen egy ember, soha ne nevessem ki - vontam meg a vállam -, de úgy tűnik mások vagyunk, még akkor is, ha az említett nagy és erős ember már vagy százötven éves.

- Na igen, az észt nem kor alapján osztogatják - szólt közbe Jake, amitől azonnal mosolyra húzódott a szám, ahogy a többieknek is.

- Hidd el, tud ő normális is lenni – kacsintott rám Bella, amitől azonnal még jobb kedvem lett -, de azért beszélek a fejével, ha arra sem hallgat, legfeljebb szólok Rosalienak, majd ő befenyíti, és utána kétszer is meggondolja kinevessen vagy sem. - Mosolygott Bella, majd cinkosan rám kacsintott. Fura ez a lány, illetve nő, olyan, mintha már vagy ezer éve ismerném. Minden rezdülésemet érzi, mindig tudja, ha valami éppen nyomja a lelkem. Bárcsak az anyukám lett volna ilyen, de sajnos ez a fajta viselkedés tőle nagyon távol áll.

- Ha jól hallom, Carlisle éppen most fordult rá az idevezető útra, pár perc és itt lesznek. - Itt lesznek, miért kit várunk még? Bella, mintha ismét meghallotta volna a gondolataimat, már válaszolt is.

- A férjem és az édesapám is vele tartanak. - Hirtelen pánikba estem, nehogy valami idegen is meglássa, hogy csillogok, ezért odahajoltam Jake-hez.

- Azt hittem ideszóltál, hogy jövünk – néztem rá mérgesen -, mi lesz ha.... - húztam fel az ingujjamat -, különben is, minek zavarjuk őket, ha vendéget várnak?

- Semmi gond, maradjatok nyugodtan. Charlie, csak Bellát látogatja meg, és mi sem tudtuk, hogy beugrik. Mialatt Carlisle megvizsgál, ők nyugodtan beszélgethetnek. - Esme még ki sem mondta a mondat végét, kintről egy ajtó csapódást hallottunk.

- Edward, remélem, tisztában vagy vele, ha nem nyugdíjas rendőr lennék, már rég megbüntettelek volna gyorshajtásért, az sem érdekelne, hogy a lányom férje vagy. - Hangos nevetés hallatszott a lépcső felől. Mindannyian a bejárat felé pillantottunk, és vártuk, hogy belépjenek rajta.

Bella felpattant, majd az ajtóhoz sietett. Carlisle és Edward rendkívül illedelmesen előreengedték Bella édesapját, aki amint beért, lánya a nyakába ugrott, de csak óvatosan nehogy valamilyen sérülést okozzon neki. Charlie átlagos testalkatú, nagyjából olyan magas, mint Carlisle, a haja pedig fekete, bár az ősz hajszálak már itt-ott látszódnak. Amennyire csak tudta, ő is magához szorította lányát, majd odabiccentett Esmenek, aki rámosolygott, végül kezet fogott Jake-kel. Engem egy darabig fürkészett, majd kérdőn lányára nézett. - Apa, azt hiszen ti még nem ismeritek egymást. Ő itt Carly, tudod akiről már meséltem neked, Jake lenyomata. – Ejha, úgy látszik népszerű beszédtéma vagyok errefelé.

- Üdvözlöm, Carly Smith vagyok – nyújtottam kezet, amit ő kis habozás után, de elfogadott.

- Helló, Charlie Swan, én vagyok Bella apja, és a volt rendőrfőnök. - Mosolyoghatnékom támadt, mikor nyitva maradt a szája.

- Gyere apa, menjünk beszélgessünk egy kicsit. - Húzta magával apját Bella a konyhába, megmentve ezzel egy kínos pillanattól.

Carlisle hirtelen termett mellettem. - Ha jól tudom, te pedig rám vártál. Egyébként is a dolgozószobám felé megyek, hogy letegyem a papírokat, egy utal meg is vizsgálhatlak. - Jake-re pillantottam, aki csak bólintott, és már mentünk is az emeletre.

A szobába érve, azonnal az ágyra ültem, míg Carlisle letette a papírjait, ha jól láttam különböző orvosi leletek, és pár röntgen felvétel is volt köztük. - Jake csak annyit üzent Edwardnak, hogy meg kell vizsgálni, de arról nem mondott semmit, milyen tüneteid vannak, főleg mert ahogy elnézlek külsőleg semmilyen vizsgálandó dolgot nem észlelek rajtad.

- Hát, pedig lenne itt valami – leugrottam az ágyról, aztán odasétáltam az ablakhoz, kinyitottam és kidugtam rajta a kezem oda, ahol már érte nap, majd odahívtam Carlisle-t, hogy ő is lássa, mi a problémám.

Carlisle először szóhoz sem jutott, csak bámulta a kezem. Végül visszahúztam a kezem, és letűrtem a felsőm ujját. - Csillogsz, halványan ugyan, de csillogsz.

- Hát ez az, és fogalmam sincs, hogy mitől van. Tegnap mikor elaludtam, még nem volt ilyen, de ma reggel mire felkeltem, már ez fogadott. Szerinted valami súlyos nyavalya? - Haraptam be az alsó ajkam, de válasz nem érkezett a kérdésemre. - Hé, hahó Föld hívja Carlisle-t, Carlisle jelentkezz. - Kezdtem el csettintgetni, mert semmire sem reagált, már egy ideje.

- Öhm, először is meghallgatom a szívedet, aztán mindenképpen szükségünk lesz egy vérvételre, de az is lehet, hogy többre. Húzd fel a felsőd, hogy meghallgathassalak, addig én idehozom a sztetoszkópom! - Egy szempillantás alatt, előttem is termett kezében azzal a valamivel. - Ez egy picit hideg lesz – nyomta hozzám, és tényleg hideg volt, de azért kibírható -, vegyél pár mély levegőt. - Ezután következett a tüdőm, de ebből sem tudtam meg semmit. Mivel ezzel a vizsgálattal nem talált semmit, Carlisle végül úgy döntött, mégis csak szükség lesz arra a vérvételre, aminek én nem nagyon örültem, mert mindig rosszul leszek tőle, de ha muszáj, és tudni akarom, mi a fenéért csillogok, akkor túl kell esnem rajta.

Majdnem elájultam, mikor megláttam, hogy mennyi vérre lesz szükség, három nagy fiola, és egy közepes méretű, már attól émelyegni kezdtem, ahogy megláttam őket, de Carlisle rendes volt, mert elvonta a figyelmemet. - Hogy van édesapád?

- Azt mondja, jobban, de a hangjából hallottam, hogy ugyanolyan rossz a helyzet. Meséltem neki, hogy mielőtt nemrég visszamentem volna, jelentkeztem néhány egyetemre, és az egyik sikerült. Jövőhéttől Seattle egyik egyetemére fogok járni, jogi karra.

- Oda is költözöl, mi lesz Jake-kel, van egyáltalán pénzed rá? - kérdezett rá mindenre Carlisle.

- Heti három napot kell bejárnom, így felesleges lenne odaköltözni, a pénz pedig nem akadály, mert ösztöndíjat fogok kapni, ami külön jó, így legalább én is tudok majd valamennyi kosztpénzt adni Sarah-nak, hiszen azt mégsem várhatom, hogy majd ők tartsanak el. Jake-kel megbeszéltünk mindent, és azt mondta, ha ehhez van kedvem, akkor nyugodtan tanuljak.

- Látod, már készen is vagyunk. - Mosolygott rám Carlisle, a karomra néztem, és ott ahol a tűvel megszúrt már egy vatta volt, felszívta a maradék kiszivárgott vérem. - Várj pár percet lent, amíg megvizsgálom a véred, de ha akarsz itt is maradhatsz. - Bólintottam, hogy maradok, míg ő visszaült az asztalához, én addig elkezdtem olvasgatni az orvosi szakkönyveket.

Pont egy olyat sikerült levennem a polcról, amiben különböző gusztustalanabbnál gusztustalanabb fertőzések voltak, és csak remélni mertem, hogy az enyém nem valami ilyesmi lesz. Éppen, amikor az egyik fura nevűt nézegettem, kopogtak. - Gyere be Edward! - Az ajtó kinyílt, az említett pedig besétált rajta. Az arcáról nyugtalanság és kíváncsiság valami furcsa egyvelegét sikerült leolvasnom. Először belenézett a mikroszkópba, majd apjára kapta pillantását.

- Teljesen biztos vagy a végeredményben? - Carlisle egy szót sem szólt, csak bólintott. - Rendben, szólok Jake-nek, és a többieknek – Edward ezek után kiviharzott a szobából.

- Ez...ez ugye nem jó jel, mit találtatok? Valami nagy baj, igaz, talán halálos? Én...én még nem akarok meghalni, ahhoz túl fiatal vagyok. - Pánik hatalmasodott el rajtam, kicsordultak a könnyeim, éreztem ahogy végigfolyik az arcomon, végül zokogásban törtem ki. Carlisle lassan odasétált hozzám, magához szorított, majd nyugtatólag elkezdte simogatni a hátam. Mikor ezzel nem ért el semmit, az asztalához sétált, egy injekciós tűvel felszívott némi nyugtatót, végül a karomba fecskendezte. Mielőtt elkábultam volna, még hallottam, amint ezt suttogja: - Shhh, egy kicsit nyugodj le, mielőtt elmondjuk neked, amit tudnod kell.

Mikor magamhoz tértem, a szoba üres volt. Felültem az ágyon, de túl hirtelen tehettem, mert megszédültem. Fogalmam sem volt, hogy figyelnek-e odalent, de úgy gondoltam, azt hiszik még alszom, mert senki sem jött be, hogy megmagyarázza, mi is történt valójában. Mivel nem is akartam, hogy megtudják, felkeltem, nagyon halkan szálltam le az ágyról, majd az ablakhoz sétáltam. Először a tájat néztem, majd kis idő múlva halk beszédre lettem figyelmes, ezért lenéztem. Kipillantva az ablakon megláttam Edwardot, amint éppen húgával beszélgethet – egy fa árnyékában -, illetve úgy tűnt, hogy néma beszélgetést folytatnak, mert Alice hangját nem lehetett sokszor hallani, valószínűleg inkább fejben teszi fel kérdéseit bátyjának.

Valószínűleg már a délután közepe felé járhattunk, de még mindig szikrázóan sütött a nap. Arra gondoltam, ha ennek az egésznek vége van, megkérem Alice-t, hogy vigyen még egy kört az autójával. Éppen köszönni akartam neki, mikor kilépett a fa árnyékából. Váratlanul ért, ami történt. Alice kilépett a napra, és ugyanúgy csillogott, mint én, ám mégis volt különbség, míg én halványan, mégis láthatóan, addig ő olyan volt, mint egy diszkógömb. Nem tudtam, mit tegyek, ezért hátrálni kezdtem, de miközben kifelé igyekeztem, felborítottam az asztalt, és mire észbe kaptam, a Cullen család Jake-kel együtt, már a szobában álltak – valószínűleg most hallották meg, hogy felébredtem.

- Én... most láttam...őt – mutattam Alice-re -, pont úgy csillog, mint én. Talán tőletek kaptam el valamit? - Arra gondoltam, hogy minél előbb el kell innen valahogy szabadulnom, a leggyorsabb út a futás lenne, de ahhoz nem vagyok elég gyors. - Mire végig gondoltam, mit is szeretnék, már a nappaliban álltam. - Vagy mégis? Nem értem az egészet, hogy lehetek ennyire gyors, világ életemben rossz futó voltam, most meg egy szempillantás alatt a nappaliban termettem. Éreztem, hogy a lépcső felől figyelnek, ezért megfordultam. - Mit csináltatok velem? Hogy...hogy vagyok erre képes, és miért csillogok úgy, mint ő? - Néztem rájuk haraggal a szememben.

- Ez benne van a génjeidben – mondta Edward, miközben egy lépcsőfokkal lejjebb lépett, én pedig egy lépéssel hátrébb.

- Mi...mi az, hogy a génjeimben? Hiszen én ember vagyok, és az emberek nem képesek ilyen dolgokra, mint én.

- Kérlek, üljünk le a kanapéra, nyugodjunk meg, és elmagyarázok mindent. Rendben? - Közelített még egy lépéssel.

- Nem nyugszom meg – kiáltottam haragosan -, és nem ülök le, míg el nem mondja nekem valaki, mi a fészkes fene folyik itt. - Olyan sűrűn vettem a levegőt, mintha lefutottam volna a maratont.

- Ezt nem hiszem el, és pont erről marad le Emmett – mosolygott Jasper.

- Hallgass! - kiabáltak rá mindannyian egyszerre.

- Jól van na, csak mondtam, emiatt nem kell rögtön felkapni a vizet. - Sértődött meg Jasper.

- Rendben, akkor maradjon mindenki ott, ahol van. Szóval, azért lehetséges mindaz, amire képes vagy, a bőröd csillogása, és a gyorsaság, mert te nem csak egy sima mezei ember vagy. Én és Bella vagyunk az igazi szüleid. Mikor Bellával összeházasodtunk ő még ember volt, fogalmunk sem volt arról, hogy egy vámpírnak és egy embernek születhet közös utódja, de te voltál rá a példa, ez igenis létezhet. - Annyira hihetetlennek tűnt az egész, mégis sok mindent megmagyarázott a gyerekkorommal kapcsolatban, ám ez a tény annyira letaglózott, hogy az agyam nem bírta tovább, és elájultam.

Az agyam, mintha túlterhelődött volna, és aztán saját magától kikapcsolt. Igaz lehet, amit Edward mondott, és tényleg valamilyen félig lény vagyok? Az nem lehet. Tudom, mit hallottam, de mintha az agyam képtelen lenne felfogni, amit nemrég megtudott.

Mikor magamhoz tértem, a nappali kanapéján feküdtem, körülöttem Cullenékkel. Jake a kanapé mellett foglalt helyet, közvetlenül mellettem. Nagy levegőt vettem, majd felültem. Arcomat kezembe temettem, majd kis idő elteltével elindultam a kijárat felé. Jake meg akarta fogni a kezem, miközben könyörgően nézett rám, de ellöktem magamtól. Dühösen morogtam egyet – pedig még életemben nem tettem ilyet -, majd sarkon fordultam, és kivágtam az ajtót, hogy elmenjek kiszellőztetni a fejem. Nem jutottam sokáig, mert a lépcső legalsó fokánál megálltam, és leültem, fejemet pedig a hideg korlátnak támasztottam. Hihetetlenül jól esett ez a hideg, mintha tompította volna a benne kavargó dolgokat. Kis idő múlva hallottam, ahogy újra kinyílik a bejárati ajtó, és leül mellém valaki. - Tudom, hogy sok ez így egyszerre neked, de Edward igazat mondott. - Kezdett bele Bella, de közbeszóltam.

- Honnan...honnan vagytok benne olyan biztosak, hogy én vagyok az elveszett gyereketek? Hiszen ennyi erővel lehetek akármelyik másik vámpír és ember gyereke is. - Bella elmosolyodott, de nem tudtam miért.

- Hidd el, ezt egy anya érzi itt bent – tette szívére a kezét -, még akkor is, ha az már évek óta nem dobog. Mikor először megpillantottalak, egy szemernyi kétségem sem volt, hogy te az én lányom vagy. A temperamentumod, kíváncsiságod, és apád tipikus csökönyössége, ami benned minden percben visszaköszön nem hagyta, hogy kétségek között őrlődjek e téren.

- Ezeket a dolgokat, bárkiben meglelheted. - Vontam meg a vállam, mert még mindig nem voltak elég meggyőzőek az érvek.

- Ez igaz, ám egyik sem olyan intenzítással, mint benned. Bennünk vámpírokat sokkal könnyebben ragadnak el az érzelmeink, és benned ez is megtalálható. Látom rajtad, hogy nem tudlak meggyőzni, ezért hoztam valamit. - Az egyik zsebéből elővett egy képet, amin ott volt az egész család. Alig hittem a szememnek, mert Alice-en, Emmetten és Esmén kívül a kép sarkában feltűnt Edward és Bella, ahogy egy kislányt tartanak, aki pont ugyanúgy nézett ki, mint én kiskoromban. Megfogtam a képet, hogy jobban szemügyre vehessem, de ebben a pillanatban mintha visszarepültem volna az időben, ott találtam magam a kép készültekor. Hétéves formának néztem ki, mindenki körülöttem volt, még Jake is, aki pont ugyanúgy nézett ki, mint most. Mindenki csillogó szemekkel nézett rám, mert ez volt az első alkalom, hogy így együtt fényképezték a családot, miután én megszülettem. Hallom, ahogy Emmett és Rosalie azon civadkodnak ki altasson el aznap éjjel, aztán a fényképész ránk szól, majd egy éles fény – biztosan a vaku lehetett-, és az emlék véget ért.

A kép kiesett a kezemből, mikor tudatosult benne, amit eddig hallottam, az mind igaz volt. Felálltam, majd elindultam, aztán mégis visszafordultam. - Én... kérlek, ne haragudj, de nekem ez nem fog menni...túl hamar, túl sok minden történik velem, és egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni. Sajnálom!

2011. június 8., szerda

Fejlemények...nincs több ígérgetés...minden folytatódik a régi kerékvágásban!

Sziasztok!

A nagyon kedves és rendes szomszéd srác odaadta egy időre a gépét, így újra írhatok! Igen, végre megint vannak fejlemények. Van, ami jó, de sajnos akad rossz is:S Gyorsan túl akarok esni rajta, így a rosszal kezdem: A gépem még mindig nem jó, annyi vírust sikerült benyelnie, hogy már bekapcsolni sem lehet, ezért az azon megírt Emlékeimet keresve fél fejezete is odalett, ami miatt nagyon szomorú vagyok:S Most jönnek a jó hírek: Nem mindenre ugyan, de a nagyjára emlékszem belőle, így miután erre a gépre letöltöttem egy szövegszerkesztőt, azonnal neki is látok újra begépelni, plusz rengeteg ötletem van Reménytelen szerelemhez, ezért annak is nekiugrom:) Valószínűleg nagyon sokan elpártoltatok tőlem, amit rettentően sajnálok, de az élemet kissé felfordult az elmúlt fél évben. Olyan dolgok történtek, Amire egyáltalán nem számítottam, és az is megfordult a fejemben abbahagyom az egészet, aztán mikor újra minden a helyére került visszatérek, de szeretném hinni, lesztek olyan megértőek velem, hogy elnézitek nekem az összes botlásomat, hiszen én is csak emberből vagyok.

Puszi:)
Carly

UI: Ezentúl megpróbálok, minden határidő betartani!