6. fejezet: Egy pillanat

Sziasztok!
Tudom csak későbbre ígértem frisst, de sikerült gépközelbe kerülnöm és még ihletem is volt:) Mint mindig most is kíváncsi vagyok a véleményetekre, viszont ha lehet ennél a fejezetnél még inkább:)
A fejezettel kapcsolatban felteszek egy kérdést és szeretném, ha beleírnátok a kommentjeitekbe a választ, szóval íme a kérdés: Szerintetek, ki lehet ez a két rejtélyes idegen? (Az orvosra és a segítőkész fiúra gondolok)
A választ megírhatjátok kommentbe, de akár chatbe is:)

Puszi:)
Carly


Feleszmélni sem volt időm, már az autóban ültünk. Sarah hátraült, Jake pedig óvatosan próbálta betenni a rúgkapálózó Keemayát, ami egyáltalán nem ment egyszerűen. Segíteni akartam, de fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor tenni.

A kórházhoz érve, Jake azonnal kipattant, majd kivette még mindig hevesen rángatózó húgát. Sarah és én is utána siettünk, de már csak a következő lifttel tudtunk volna menni, ezért a lépcsőt választottuk, mire felértünk, Keemayát éppen az egyik vizsgálószerűségbe tolták be. A doki, akivel Jake beszélgetett ismerős volt, ezért úgy döntöttem megnézem magamnak. Neki is iramodtam, de mintha meghallotta volna közeledő lépteimet – ami lehetetlennek tűnt, mert hatalmas zsivaj volt az egész kórházban egy buszbaleset miatt – gyorsan elköszönt Jake-től és besietett Keemayához.

- Ki ő? - szegeztem a kérdést Jake-nek, amint odaértem.

- A család egyik régi barátja, aki megmentette már egy párszor az életünket. Miért? - kérdezett vissza azonnal gyanakodva.

- Mikor először felkeltem a támadás után, láttam a szobában, ahogy veled beszélget és nagyon ismerős volt, de sajnos nem tudom honnan - adtam meg a választ.

- Biztos, láttad már Forksban, hiszen itt vagy már egy ideje, ő és a családja nemrég költöztek vissza - reagálta le gyanúsan gyorsan, ám, amint ezt észrevette, már meg is bánta a dolgot.

Mivel mást nem tehettünk, leültünk a váróban, ami közvetlenül Keemaya szobája mellett volt. Nagyon aggódtam Keemayáért, azt tudtam, hogy epilepsziás, de arról fogalmam sem volt, mennyit kell szenvednie emiatt, ennek a pici lánynak. Amennyire tőlem telhetett egy ilyen helyzetben, próbáltam tartani Sarah-ban a lelket, míg Jake elment Billyért, aki horgászni van egy egyik barátjával.

Jake fél órán belül visszaért az apjával, ezután egy óra várakozás következett. A nővérek ki-be rohangáltak a szobából, egyedül az orvos volt mindvégig bent Keemayával. Billy neje mellé gurult, megfogta kezét, miközben engem Jake ölelt szorosan magához.

Mialatt várakoztunk, egyfolytában Jake hirtelen válasza, megbánó arca és az orvos kiléte közötti összefüggésen járt az agyam. Biztosan tudom, hogy valahonnan ismerem, mégsem ugrik be egy olyan emlékem sem, amiben szerepelne. Ráadásul olyan, mintha Jake sem akarná, hogy találkozzak vele. Felnéztem Jacobra, aki rám mosolygott és egy puszit nyomott homlokomra, majd miután tovább zakatolt az agyam a témán rájöttem, csak és kizárólag úgy jöhetek rá, ki is ő, ha szemtől-szemben látom. Eldöntöttem, hogy bármeddig is kell itt ülnöm, kivárom, míg kijön a doki.

Viszont, mintha összeesküdtek volna ellenem az elemek, Jake megszólalt. - Kicsim, anya nagyon ideges, ha megkérlek, hozol neki a lenti automatából egy teát? - Nem vághattam rá, hogy „Hozz neki, te”, ezért bólintottam és elindultam a lift felé.

Szerencsére az automatánál nem voltak sokan, így hamar visszaértem. Jake, húga szobájának ajtaja előtt állt hatalmas mosollyal az arcán.

- Jobban van? - A választ nem hangban, hanem egy édes csókban kaptam meg. Bekukucskáltam a szobába, de bármennyire is siettem, az orvos már eltűnt. Bosszúságomnak hangot is adtam. - Az orvos hova lett?

- Sok dolga volt, emiatt el kellett sietnie - válaszolt feltett kérdésemre Billy.

- Aha, értem - mondtam, mintha beletörődtem volna a dolgokba, de ez még nem egy lejátszott meccs. Megint meg tudott lógni, de annyira nem nagy ez a kórház, hogy az idők végezetéig el tudjon kerülni. Miután megbizonyosodtunk arról, hogy Keemaya jobban érzi magát, Jake és én lementünk a kantinba, hogy vegyünk valami édességet a pici lánynak.

Míg a kantinhoz értünk, egyfolytában járt a fejem ide-oda. Úgy nézhettem ki, mint egy őrült, aki nagyon keres valakit, amit Jake meg is jegyzett.

- Mi az, kit keresel ennyire? Talán randid van egy másik pacákkal és arra vársz, hogy lelépjek? - nézett rám vigyorogva.

- Hülye, miért kéne nekem másik pasi? Csak körbenézek, mert érdekelnek az itteni emberek, mivel tovább maradok, mint eredetileg terveztem, muszáj lesz megismernem pár új arcot. - Bár igaz, ami igaz, most csak egy érdekelne, de ő nagyon. - Nem lóghatok folyton a te nyakadon, hiszen neked is van egy jól megszokott, saját életed.

Én mentem tovább, de Jake megmerevedett, amit nem vettem észre időben, ezért mikor arrébb sétáltam, majdnem kiszakította a karomat. Kérdőn hátranéztem, mire lassan mellém sétált arcomat kezébe fogta, majd mélyen a szemembe nézett. - Nem lógsz a nyakamon. Ahogy megláttalak tudtam, te vagy számomra az igazi. A megszokott életembe, pedig már te is beletartozol, amitől az én unalmas napjaim veled boldogabbak lehetnek, ha örökre így maradna minden, az sem érdekelne, csak velem légy.

Akkor és ott értettem meg, hogy nem meghosszabbítom az itt tartózkodásom, hanem ez az új otthonom. Beléptünk a kantinba és Jake rögtön az eladóhoz lépett. Azonnal kért három tábla csokit, négy csomag karamellás cukrot és két csomag pille cukrot, az összes megvásárolt édességet a kezembe nyomta.

- Szerinted, ennyi elég lesz neki? - nézett rám Jake, miközben visszaindultunk a szobához. Útközben megálltunk a nővérpult mellett, hogy Jacob vegyen egy kávét az apjának, én addig letettem a pultra, a kantinból felvásárolt dolgokat. Ennyi édességtől én már tuti kifeküdtem volna.

- Az attól függ, ha azt szeretnéd, hogy cukor és csoki mérgezést kapjon, akkor szerintem pont elég - mosolyogtam huncutul, mire ő kiöltötte a nyelvét. Sértődöttséget tettetve visszafordultam a pulthoz, de túl nagy lendületet vettem és az összes csomagot levertem.

Leguggoltam, hogy felszedjem, már a felét sikerült is, mikor valaki odalépett hozzám segíteni. Mikor felnéztem egy szőke hajú fiú nézett velem farkasszemet. A szemei, olyan ismerősek voltak. - Köszönöm! - mondtam, mire ő biccentett. Megdöbbenve bámultuk egymást tovább, mígnem Jake is lehajolt hozzánk, hogy segítsen. Valamiért ennél az idegennél is az volt az érzésem, hogy ismerem és ez most már tényleg nem lehet véletlen.

Elindultunk, hogy célba juttassuk a töménytelen mennyiségű édességet, de még hátranéztem és akkor láttam meg, ahogy ez az ismeretlen fiú odasétál az orvoshoz. Ha nem hallom, el sem hiszem, de a srác azt mondta az orvosnak „apa”, miközben alig lehetett köztük több tíz évnél. Inkább néztem volna a bátyának, mint az apjának. A fiú mondott neki valamit, mire a doki megfordult, aztán mindketten felénk pillantottak, ekkor valami nagyon furcsára lettem figyelmes, a szemszínűk teljesen egyforma volt. Talán, tényleg apa-fia kapcsolat lenne köztük, de hát ez lehetetlen.

Az orvos arcát mégsem tudtam beazonosítani, csak abban voltam biztos, hogy valahonnan ismerem. Egy jó vágású férfi volt, bár elég viccesen nézett ki a köpenye alatt hordott öregemberes ruhájával, főleg ilyen fiatalon. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy a srác sem volt éppen tipikus mai fiú, mert manapság melyik hímnemű segítene egy lánynak felszedni valamit, ha az véletlenül leejti vagy lelöki. Jake pedig csak húzott maga után, mintha nem tetszett volna neki az előbbi kis jelenet.

Az itteni emberek nekem túlságosan furcsák. Mindenkinek van valami kis titka. Még egyszer hátranéztem, de az orvos és a fiatal fiú már nem voltak ott, pedig ilyen gyorsan egyszerűen nem tűnhettek el. Valahogy utána kell járnom, kik is ők valójában és honnan olyan ismerősek.